Perfekt emberek
Van, amikor blogtársak adnak ihletet: ezúton köszönöm BHkati értékes hozzászólását, eszembe is jutott valami azzal kapcsolatban, hogyan kezeljük mi az emberi nagyságot magunk körül. Nem mindig rosszul, nem mindig jól.
Vannak ugye a kisemberek (ide tartozunk mi és a körülöttünk élők többsége), aztán vannak a nagyemberek, akik amúgy valójában hozzánk hasonlóan kicsik, csak jobban menedzselik magukat és ettől aztán bizonyos időpillanatban nagynak néznek ki. A nagyokra általában vagy felnézünk vagy kritizáljuk őket - bármelyiket is tesszük, valójában bevallhatjuk, hogy irtó kellemetlenül érezzük magunkat a közelükben.
Emlékszem egyszer hallgattam egy valóban kiváló prédikátort, aki olyannyira szivet tépően tudott beszélni a Bibliáról, hogy végülis ezzel elérte nálam: dühös és elégedetlen legyek önmagammal, gondolván sosem érem el azt a szintet, ahol ő tartózkodik. Kis senkinek, eltaposott gilisztának éreztem magam hozzá képest. Az illetővel semmi probléma sem volt, a hiba az én készülékemben keresendő. Ugye nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel? Az ember igazán nyomorultul akkor érzi magát, amikor nála jobbakkal találkozik. Olyanokkal, akik öntudatlanul érzékeltetik vele mi az ábra. Nem mondják ki, hanem éppen alázatosságukkal provokálják a mi nyomorunkat. Boldog ember közelében lenni, aki igazakat mond: végtelenül lehangoló érzés tud lenni nekünk nyomoroncoknak! Vigyázni kell, mert az ilyen szituációk könnyen vezethetnek oda, hogy irigység és utálat kezd növekedni bennünk egy teljesen ártatlan ember felé.
Vajon nem azért kritizálunk sokakat, nem azért beszélünk róluk ellenszenvvel, mert valójában irritál a sikerük és egyértelműen úgy gondoljuk, hogy egy számunkra fontos dologban élenjárók hozzánk képest? Minden bizonnyal.
Persze az élet és Isten azért tanítanak. Például arra, hogy az embereknek nem gyengeségei vannak, hanem tele vannak gyengeséggel, melyek mellett amúgy vannak erősségeik is. Most vagyok harminckettő, de nem igazán ismerek olyan embert, aki ne lenne beteg - értve ezalatt a testi, lelki egészséget egyaránt. Piszok instabil kis teremtmények vagyunk, jó tervezésű, de rossz körülmények között élő organizmusok. Előbb-utóbb megromlunk, mint a padláson felejtett szovjet halkonzerv. Aztán helyreállítjuk a hibákat, hogy újra elbukhassunk. Nincs köztünk egyetlen teljes és makulátlan sem.
Éppen ezért jó - ahogy kedves BHkati írta kommentjében - amikor a Bibliában a legnagyobb hithősök között is rengeteg bukást és vergődést láthatunk. S éppen ezért válik még inkább szívszorongatóvá Isten hajlíthatatlan idealizmusa, amivel nem mond le rólunk, sőt sajátjává fogad bennünket. Ráadásul képes kijelenteni: nem sokkal vagyunk kisebbek az angyaloknál. Nem furcsa ez? Míg az evolúció az állati sorba akar taszítani minket, mondván oda valók vagyunk, mert onnan származunk, addig Isten felfelé húz magához és azt állítja, nem olyanok vagyunk valójában, amillyennek látszunk.
Az életünk azon dől el, kinek hiszünk. De az biztos: ha valakit irritál a közelében lévő ember látszólagos nagysága és tökéletessége, jó ha belegondol abba, csak éppen olyan pillanatban látja, amikor erősnek és teljesnek tűnik. Valójában ugyanúgy porrá lesz egyszer, mint akármelyikünk.
Tessék, ezt is elvittem depressziósba. :-)
A Jefte-szindróma
Tegnap Jeftéről hallgattam egy előadást a teológián. Tudjátok, ő volt az egyik bíra Izraelben, aki gyakorlatilag a "becsületes betyárember" hírében állt. Negyven évig bíráskodhatott és alapvetően jó srácnak mondanánk.
Jefte zűrös családi háttérből érkezett, de mégis becsületes, kitartó és következetes ember volt. Hűségesen ragaszkodott Istenhez és amikor az ammoniták megtámadták Izraelt, ő nem akart háborúzni velük, hanem a békés megoldásokra törekedett - az ellenség azonban elutasította jóindulatát. Jefte tehát harcra kényszerült, ám a Biblia szerint megszállta Isten Lelke és leverte az ammonitákat, fölényes győzelmet aratott.
Ami azonban teljesen érthetetlen, hogy egy ilyen istenfélő bíra, akit ráadásul betöltött a Szentlélek, tesz egy abszurd, minden ízében istentelen fogadalmat: megígéri az Úrnak, hogy feláldozza az első embert, aki a csatából hazatérve fogadja őt. Mint tudható, saját lánya szaladt elé, hogy gratuláljon győzelméhez, Jefte pedig a megdöbbenés után eszét vesztve szaggatta meg ruháit - a fogalmát azonban így is megtartotta, és emberáldozat bemutatásával kivégezte saját lányát Isten számára.
Isten azonban az emberáldozatot utálatos bűnnek nevezi, amit a tipikusan Izrael körül élő pogány népek gyakoroltak. Ki kérte Jeftét, hogy tegyen egy ilyen ostoba és felháborító fogadalmat Istennek? Senki. Hogyan juthatott eszébe ekkora marhaság? Egyáltalán, semmiféle fogadalmat nem kellett volna tennie: a csata előtt betöltötte a Szentlélek, tehát győzelme garantálva volt - azt nem kellett volna "bebiztosítania" egy extra fogadalomtétellel. Ha már megtette, miért hajtotta végre? A helyzet ahhoz hasonló, mintha valaki ma azt mondaná Istennek, hogy "Uram, gyógyíts meg ebből a betegségből, cserébe majd felgyújtom a szomszéd házát!". Azt gondolnánk normális, istenfélő ember ekkora hülyeséget nem tesz - pedig Jefte bizony megtette és végigcsinálta annak minden borzalmas következményével együtt.
A Bibliában vannak még emberek, akik hasonló életpályát jártak be: alapvetően példaértékű dolgokat műveltek, ám egyik pillanatról a másikra valami hihetetlen butaságba voltak képesek belekerülni.
S hogy a Biblia mennyire igazat beszél, ugyanúgy tapasztalat ma is, hogy az emberi jellem nagyon gyorsan tud elképesztő kilengéseket produkálni. Több olyan embert ismertem, akik vasárnap még arról tettek bizonyságot, hogy Isten egy daganatos betegségből szabadította meg őket, egy hét múlva pedig már elhagyták a gyülekezetet és azóta sem foglalkoztak semmit a hitükkel.
Az ilyen hirtelen és drasztikus zuhanásokkal sosem tudtam semmit kezdeni. A hitbeli leépülésnek ugyanis egyértelmű tünetei vannak, ezért lehetséges a folyamatot visszafordítani és óvatosan kezelni a megfelelő módon. Azonban meglehetősen abszurdnak hat, amikor napok alatt pont olyan keresztények fordítanak hátat mindennek, akikkel Isten éppen valami komoly dolgot művel. Megjelenik náluk a "Jefte-szindróma" és valami furcsa oknál fogva "kikattannak", eszükbe jut egy végtelenül irracionális ötlet, majd kiszakadnak a jól belakott családi fészekből, esetleg elkezdenek minden józan számítással szemben viselkedni.
Miért is?
Bevezetődök...
Hmm... hmm... ez itt egy új terep számomra, én nem is terveztem ezt az egészet, csak megkértek rá... szóval hát... (illene bemutatkozni), ki is lennék én?
Aki le szokta írni a gondolatait, az sok esetben gyakorlottan lebbenti fel a fátylat tabunak számító témákról: az Internet "kis közönsége" előtt merünk beszélni szexuális kérdéseinkről, mélyrehatóan fikázunk mindent és mindenkit, mindig odavágjuk a véleményünket a legdurvább szófordulatú netes vitákban. Hát nem nagyszerű ez? Mindezzel a halált megvető bátorsággal és nyitottsággal szemben azonban egy dologtól mintha néha nagyon is tudnánk félni: önmagunk vállalásától. Az Internet a fantomok otthona. Virtuális álarcosbál.
Jobb arctalanul írni? Leveszi a felelősség súlyának terhét rólunk, ha nem adjunk a nevünket a gondolatainkhoz? Vagy csak nem tudjuk hirtelen mit is mutassunk meg magunkból, elvégre a beírásainkból úgy is kiderül milyenek vagyunk valójában. De azok kedvéért, akik névjegykártya-szerűen is képesek szemlélni a világot, jöjjön pár száraz adat rólam.
Nos, én harminckét éves, nős, kétgyerekes családapa vagyok. Jelenleg informatikai területen dolgozom, emellett teológiát hallgatok. Szeretek írni, de olvasni jobban. Rövid szavakban, mintha egy kvízre válaszolnék: italból sör, kajából finom, zenéből minden, politikából semmi, Istenből bármi, barátokból sokan jöhetnek. Magasságom kábé százhetvenhat, súlyom nyolcvan. Szemem színe barna és most éppen fekete zokni van rajtam. Kedvenc filmem nincs, legjobban az ismereterjesztő és sci-fi irodalmat kedvelem, de jöhet a szépirodalom is. A fotózás más: az szenvedély. Képmutató persze attól függetlenül is szoktam lenni.
Leginkább azonban átlagember volnék. Semmi extra, csak én meg amit gondolok. És örülök annak, hogy leírhatom. De aminek a legjobban tudok örülni - minden mézesmázos szentszöveg és vallásos bigottság nélkül! - hogy ismerhetem Istent. Ez a kapcsolat teszi velem azt, aki vagyok és amit írok.
És hogy ki vagyok én valójában, azt majd csekkoljátok itt a reality-n. Örülök, hogy itt így együtt lehetünk!
Bemutatkoztam. :-)
Wonder-girl
Magyarul blogolok. Nagyon furi. Főleg azért, mert amikor elkezdtem blogolni, senkit sem ismertem itthon, aki hasonlóképpen gondolkodott volna (a kereszténységet illetően), így hát angolul írtam, értő barátoknak.
Volt/van sok kérdésem. Adódik, hogy ezek kellemetlen kérdések. Néha nem nézik jó szemmel a meglévő rendszer, szabályok feszegetését, határainak próbálgatását azok, akik a rendszert fenntartják. Pedig legtöbbször csak ilyen fajta vagy hasonló "szülési" fájdalmakon keresztül lehet növekedni, és Istenről újabb és újabb megértést nyerni.
Az élet áldott fordulata azonban összeakasztott pár olyan emberrel, akik szintén kérdezősködnek és még többet szeretnének Istenből. Nem feltétlen értünk mindenben egyet, ami nem is baj. Haladunk szépen előre.
Speciel engem a minap az foglalkoztatott, hogy vajon mennyire hitetlen valaki és mekkora a hitetlensége, ha Istennek pampog az adott kérdést illetően. A téma lehet bármi, nekem az egyedülállóság kapcsán merült fel (ismét) a kérdés. Ha igazából Istenhez fordul valaki a nyomorával, de nem hiszi meggyőződéssel, hogy Isten képes valamit tenni, legalábbis átmenetileg, akkor az a hit valamilyen szintű megnyilvánulása, nem?!? Mint kb. a segíts a hitetlenségemen felkiáltás... És vajon Isten miként viszonyul hozzánk, amikor kicsiny a hitünk? Legyint és mosolyog, vagy sértődőtten hátat is fordít, hogy akkor azért sem kapod meg, amit tartogatok neked, mert nem hiszel benne? Persze ez utóbbit nem hiszem, de valami kapcsolat van a mi hitünk és a dolgok megvalósulása között. Ugyanakkor a hit is ajándék... Kezd bonyi lenni. Maradjunk az eredeti, egyetlen kérdésnél. Ugye az is hit, amikor valaki kételkedik?!?!
Tanítás nélkül oktatni?
Lehet-e tanítás nélkül tanítani?
Személyiséget és világlátást átformálni előadások nélkül?
Kézenfogva kimenni az esti rétre és megétve halltatni a nyüzsgő csend bemutatkozását?
Tudsz-e közhelyek nélkül hozzászólni :?
Intro
Kedves Olvasó!
Szeretném pár sorban bemutatni, hogy mi is akar lenni ez a blog.
Vagyunk páran, akik összejárunk néha, hogy együtt törjük a fejünket az Élet Nagy Dolgain. Sok mindenben egyetértünk, sok mindenben nem; sok mindent hasonlóan teszünk, sok mindent nagyon is máshogy. Különbözőek vagyunk, de egy valami közös bennünk: megpróbáljuk követni Mesterünket, Jézust, ebben a sokszínű, kihívásokkal teli, rohanó világban. Próbáljuk megérteni, mit is jelent ma Krisztus követőjének lenni, és hogy hogyan képviselhetjük Őt a leghitelesebben szűkebb-tágabb környezetünkben.
Sokféle vélemény, sokféle gondolat fog itt megjelenni sok különböző szerző tollából. Célunk, hogy megismerjük egymást még jobban, és hogy tanuljunk egymásról, egymástól. Egyikünk sem letéteményese a teljes igazságnak, de mindannyian kaptunk valamit, ami másoknak is fontos lehet.
Reméljük, hogy gondolataink megosztása nem csak nekünk lesz áldás, hanem azoknak is, akik néha ellátogatnak erre az oldalra, megismerkednek velünk és a minket foglalkoztató kérdésekkel.
Kellemes időtöltést!
Keresés
Régi bejegyzések
Utolsó kommentek
- A Jefte-szindróma, Hívő: Jézus érted jött el. »
- A Jefte-szindróma, Russiafaith: Szia. Írtad: "Isten azonban az emberáldozatot utálatos bűnnek nevezi, amit... »
- A Jefte-szindróma, Zsotza: Köszönöm a Blog-írást,szeretem az erős témákat-ebből tudok főleg épülni..-még ha... »
Legtöbb komment
- A Jefte-szindróma (13)
- Wonder-girl (12)
- Tanítás nélkül oktatni? (8)
- Intro (3)
- Bevezetődök... (1)
A legjobbak
Kategóriák
Linkek
